„Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.”
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.”
/Paul
Verlaine ~ Holdfény/
A nap már eltűnőben van Tantung tornyai mögött, és a város
fényei életre kelnek, ragyogóan bevilágítva ezzel az Amnok folyó partját. Nézem,
ahogy a fényár megtörik a jégen, motívumokat festve ezzel a tükörsima felszínre.
Vajon nekik miért jut több fény, mit nekünk? Mit csináltak jobban, hogy nekik
nem kell ennyire nyomorogniuk, mint nekünk?
Kinyújtózom a kavicsokon, kifújom a cigarettafüstöt, és hagyom, hogy a hideg esti szél behatoljon a dzsekim alá. Jólesően simogat végig, ébren tartva ezzel. Végig nézek még utoljára a túlparton elterülő városon, majd feltápászkodom a földről, és haza indulok. Sinuiju utcáira sötétség telepedett, elektromos ellátás hiányában. Valószínűleg egy újabb áramszünet miatt. Teljesen megszokott ez már errefelé, ezért nem esik nehezemre tájékozódni. Az utcán nincs senki, csak egy pár ember elvétve. Ilyenkor már mindenki otthon ül, és ha van áram forradalmi zenét hallgat a rádión, ha pedig nincs akkor a helyi újságban lévő szemetet olvassa, amiben egy cseppnyi igazság sincs. Istenítik a „Legfőbb Vezért” anélkül, hogy észrevennék, mit művelnek velünk.
Valahol a távolban egy férfi fájdalmas sikolya hangzik fel, majd abban a pillanatban abba is marad. Valószínűleg egy újabb „törvényszegő”, akit eltettek a láb alól a rend igazságos őrei. Alig várom, hogy kiszabaduljak ebből az istenverte nyomorból.
Elnyomom a cigarettámat a ház falában, majd belépek a házba.
- Anya, megjöttem. – mondom, miközben bemasírozok a nappaliba. Csak egy gyertya ad halvány fényt. A szobája bejáratához lépek, és óvatosan eltolom az ajtót. Benn teljes a sötétség, egy halk szuszogás hallható csak. Alszik. Nesztelenül távozom a szobából, felkapom a gyertyát, és a saját hálómba megyek. Az ágyam már elő van készítve mellette egy tál rizs, rajta némi hússal.
- Jajj drága Édesanyám. – sóhajtok majd leülök és hozzálátok szegényes vacsorámhoz. Kapkodva eszem, miközben előszedem a tankönyveimet, és átismétlek egy pár politikai szöveget a holnapi óráimra. Nehezen megy le a torkomon, de muszáj.
Kinyújtózom a kavicsokon, kifújom a cigarettafüstöt, és hagyom, hogy a hideg esti szél behatoljon a dzsekim alá. Jólesően simogat végig, ébren tartva ezzel. Végig nézek még utoljára a túlparton elterülő városon, majd feltápászkodom a földről, és haza indulok. Sinuiju utcáira sötétség telepedett, elektromos ellátás hiányában. Valószínűleg egy újabb áramszünet miatt. Teljesen megszokott ez már errefelé, ezért nem esik nehezemre tájékozódni. Az utcán nincs senki, csak egy pár ember elvétve. Ilyenkor már mindenki otthon ül, és ha van áram forradalmi zenét hallgat a rádión, ha pedig nincs akkor a helyi újságban lévő szemetet olvassa, amiben egy cseppnyi igazság sincs. Istenítik a „Legfőbb Vezért” anélkül, hogy észrevennék, mit művelnek velünk.
Valahol a távolban egy férfi fájdalmas sikolya hangzik fel, majd abban a pillanatban abba is marad. Valószínűleg egy újabb „törvényszegő”, akit eltettek a láb alól a rend igazságos őrei. Alig várom, hogy kiszabaduljak ebből az istenverte nyomorból.
Elnyomom a cigarettámat a ház falában, majd belépek a házba.
- Anya, megjöttem. – mondom, miközben bemasírozok a nappaliba. Csak egy gyertya ad halvány fényt. A szobája bejáratához lépek, és óvatosan eltolom az ajtót. Benn teljes a sötétség, egy halk szuszogás hallható csak. Alszik. Nesztelenül távozom a szobából, felkapom a gyertyát, és a saját hálómba megyek. Az ágyam már elő van készítve mellette egy tál rizs, rajta némi hússal.
- Jajj drága Édesanyám. – sóhajtok majd leülök és hozzálátok szegényes vacsorámhoz. Kapkodva eszem, miközben előszedem a tankönyveimet, és átismétlek egy pár politikai szöveget a holnapi óráimra. Nehezen megy le a torkomon, de muszáj.
Az ébresztőórám vad csilingelésére kelek. Egy újabb nap a pokol
legnyomorúságosabb bugyrában. Lelököm magamról a kabátomat és átöltözöm
egyetemhez méltó ruhába. Nem is tudom mi volt a jobb. A középiskolás egyenruha
vagy a szabadon választható „egyenruha”. Feltűzöm a kabátomra a Kim Ir Szen
kitűzőt, és a konyha felé veszem az irányt.
- Jó reggelt Hyemi. – pillant fel Édesanyám az asztal mellől. – Kész a reggeli.
- Neked is jó reggelt Anya. – ülök le mellé és végig pillatok a reggelinken. Csak a szokásos kukoricakása.
- Mi lesz a mai programod? – kezdeményez beszélgetést.
- Jongdae-val együtt megyünk az egyetemre. Ott hallgatom a sok sületlenséget. Majd lemegyek a folyópartra. Röviden tömören ennyi. – ecsetelem, miközben hozzálátok a reggelihez.
- Még mindig a szökést tervezgeted, igaz? – sóhajt.
- Igen. Miért kérdezed?
- Csak nem akarom, hogy bajod essen. – hajtja le megadóan a fejét.
- Anyu, azzal esik a legtöbb bajom, ha itt maradok. Tudod te is nagyon jól. – nyúlok át az asztal felett és megsimítom az arcát.
- Tudom, tudom. – tápászkodik fel, és pakolni kezd. – Mikor akarsz menni?
- Én minél hamarabb, de Jongdae szerint hétvégén akkorát fog fagyni, hogy teljesen biztonságos lesz átkelni a jégen.
- Már a hétvégén? – ejti bele a tálat a mosogatóba.
- Minél hamarabb, annál jobb. – nyomok puszit az arcára, majd magamra kapom a kabátomat és kilépek az ajtón. Hideg, csípős szél fúj az arcomba, és átjárja mindenem. Este egy újabb adag hó esett le megint. Dideregve indulok meg a járdán, kémlelve az utcát. Ha idegen tévedne erre nem venné észre, hogy ez egy város.
- Nocsak, kit látnak szemeim. A kis csavargó. - szólít meg egy ismerős hang.
- Csavargó a jó édes anyád. – öklözök a vállába.
- Mi van? A hideg kiszívta a humorod. – fújta az arcomba a füstöt, majd együtt indultunk tovább az egyetem felé.
- Jongdae , ne baszakodj velem! Amúgy is, add ide azt a szart, és ne a pofámba fújd a füstöt. – kaptam ki a kezéből a félig elhasznált cigit, és jó nagyot szívtam belőle.
- Legalább kérjél, ha neked nincs. – húz elő egy újabb szálat, majd rágyújtott. Így megyünk egymás mellett egész úton. Egy szót se szólunk, csak hangtalanul lépdelünk egészen az egyetem épületéig ahol kezdetét vette a napi agymosás.
- Jó reggelt Hyemi. – pillant fel Édesanyám az asztal mellől. – Kész a reggeli.
- Neked is jó reggelt Anya. – ülök le mellé és végig pillatok a reggelinken. Csak a szokásos kukoricakása.
- Mi lesz a mai programod? – kezdeményez beszélgetést.
- Jongdae-val együtt megyünk az egyetemre. Ott hallgatom a sok sületlenséget. Majd lemegyek a folyópartra. Röviden tömören ennyi. – ecsetelem, miközben hozzálátok a reggelihez.
- Még mindig a szökést tervezgeted, igaz? – sóhajt.
- Igen. Miért kérdezed?
- Csak nem akarom, hogy bajod essen. – hajtja le megadóan a fejét.
- Anyu, azzal esik a legtöbb bajom, ha itt maradok. Tudod te is nagyon jól. – nyúlok át az asztal felett és megsimítom az arcát.
- Tudom, tudom. – tápászkodik fel, és pakolni kezd. – Mikor akarsz menni?
- Én minél hamarabb, de Jongdae szerint hétvégén akkorát fog fagyni, hogy teljesen biztonságos lesz átkelni a jégen.
- Már a hétvégén? – ejti bele a tálat a mosogatóba.
- Minél hamarabb, annál jobb. – nyomok puszit az arcára, majd magamra kapom a kabátomat és kilépek az ajtón. Hideg, csípős szél fúj az arcomba, és átjárja mindenem. Este egy újabb adag hó esett le megint. Dideregve indulok meg a járdán, kémlelve az utcát. Ha idegen tévedne erre nem venné észre, hogy ez egy város.
- Nocsak, kit látnak szemeim. A kis csavargó. - szólít meg egy ismerős hang.
- Csavargó a jó édes anyád. – öklözök a vállába.
- Mi van? A hideg kiszívta a humorod. – fújta az arcomba a füstöt, majd együtt indultunk tovább az egyetem felé.
- Jongdae , ne baszakodj velem! Amúgy is, add ide azt a szart, és ne a pofámba fújd a füstöt. – kaptam ki a kezéből a félig elhasznált cigit, és jó nagyot szívtam belőle.
- Legalább kérjél, ha neked nincs. – húz elő egy újabb szálat, majd rágyújtott. Így megyünk egymás mellett egész úton. Egy szót se szólunk, csak hangtalanul lépdelünk egészen az egyetem épületéig ahol kezdetét vette a napi agymosás.
- Szóval, mikor akarsz indulni? – ül le mellém a kavicsra.
- A lehető leghamarabb. – mondom, miközben tekintetemmel a folyó túlpartját kémlelem.
- Mit szólsz, ha azt mondom, vasárnap indulhatunk. – vigyorodik el sejtelmesen.
- Ez komoly? – a hangom egy oktávval magasabban szólal meg az izgatottságtól.
- Te aztán tényleg nem riadsz vissza semmitől, igaz? – neveti el magát, mire én örömömben az ölébe vetem magam, és szorosan megölelem.
- Nézd Jongdae! Az ott a szabadulásunk kapuja.
- Csak sikerüljön. – sóhajt hatalmasat.
- Sikerülni fog! – nyugtázom, majd még szorosabban hozzá bújok a hideg miatt. Ő is átölel, majd együtt nézzük a szemben lévő városka tornyait. Jongdae –ra úgy tekintek, mint az eltitkolt bátyámra. Pisis korom óta ismerem, és el se tudnám nélküle képzeli az életem. Mióta végignéztük, hogy végzik ki nyilvánosan mindkettőnk apját, azóta tervezzük, hogy itt hagyjuk ezt a lepratelepet. Az egészben csak Anyát sajnálom, hogy itt kel hagyjam.
- Akkor hétvégén? – töri meg a csendet.
- Hétvégén. - bólintok.